A fiam meglátogatott a hétvégén, aminek nagyon örültem, mert már elég régóta nem volt itthon a drága. Mióta felköltözött Budapestre az egyetem miatt, nagyon ritkán látom, ami nagyon fáj a szívemnek, de muszáj, hogy az ő érdekét tartsam szem előtt, hiszen ha elvégzi az egyetemet, akkor diplomás mérnök lesz belőle, és ezzel nagy löketet kap az élethez, ha minden jól megy, nem lesznek kenyérgondjai. Igyekszem támogatni, amivel csak tudom, de annyira életrevaló és szorgalmas az én kisfiam, hogy az egyetem mellett talált magának egy szuper állást, amivel ha jól tudom, jobban keres, mint én meg az apja együtt. Ennek ellenére egy anya nem tud kibújni a bőréből, és mindig kérem, hogy ha jön haza, hozza el a szennyest, hogy én kimoshassam neki, illetve mindig főzök neki egy hétre való ennivalót, amit el tud vinni magával. A kedvence a borsófőzelék fasírttal, ezt természetesen mindig főzök neki, ezen kívül meg igyekszem olyanokat készíteni, amik a hűtőben elállnak, akkor is, ha csak mondjuk, egy hét múlva kívánja meg a kis pocakja.
Már napok óta készültem az érkezésére, és alig vártam, hogy lássam, de ez a találkozás kicsit más volt, mint a többi. Ugyanis egy lánnyal érkezett haza. De nem is akár milyennel, egy gyönyörű szép lánnyal. Egy dolog viszont nagyon nem tetszett nekem, hogy mikor beléptek az ajtón, mind a kettőjük kezében lógott egy-egy motoros bukósisak.
Hirtelen fel sem fogtam, amit látok, csak mikor bementem a konyhába kávét főzni nekik, és kinéztem az ablakon, akkor láttam, hogy valóban, a szokásos kisautó helyett, egy hatalmas motor áll a ház előtt. Hirtelen nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Nem vagyok az a fajta anya, aki folyton kényszert érez, hogy beleszóljon a gyereke életébe és döntéseibe, de ez sokkolt. Annyi rosszat hall az ember arról, hogy milyen veszélyes motorral közlekedni, nem is akarok belegondolni igazán, mert még a végén szívbeteg leszek, ha folyton azon izgulok, mikor esik az én drága kisfiamnak baja.
Leültünk beszélgetni, de annyira nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy muszáj volt rákérdeznem a motorra. A fiam jól kinevetett, tudta jól, hogy ez lesz, így fel volt készülve a kérdéseimre adható megnyugtató válaszokkal.
Annyira szuper ez a kölyök, mindent elmagyarázott nekem, megmutatta a felszerelését, majd kézen fogott, és kivitt, hogy lássam a motort is közelebbről. Hihetetlen, milyen hatalmas volt és félelmetes, nem mondanám, hogy ettől megnyugodtam. És amikor azt mondta, hogy pattanjak fel, mert elvisz egy körre, akkor meg aztán majdnem elájultam ijedtemben. Először visszakoztam, de mivel láttam, hogy neki ez nagyon fontos lenne, így beleegyeztem. Felvettem magamra egy csomó kütyüt, meg a lány motoros bukósisakját, és felültem a motorra. A szívem a torkomban dobogott végig, de meg kell hogy mondjam, egy idő után, az ember valamennyire megszokja a helyzetet, és talán még egy kicsit élveztem is, ahogyan suhantunk.
Mikor leszálltam, azért remegett a térdem, és bár továbbra sem örülök neki, hogy ezzel közlekednek, de megértettem az okát, hogy miért, és kicsit nyugodtabb vagyok, hogy megtapasztaltam magam is, milyen ülni rajta.
Az egész délutánt együtt töltöttük, nagyon jót beszélgettünk, szerencsére nagyon szimpatikus a kislány is, akit hazahozott. Kiderült, hogy egy ideje már együtt élnek, és nagyon szeretik egymást, hát mi kell ennél több egy anya szívének, boldog vagyok tőle nagyon.
Késő délután már nagyon fészkelődtek, azt mondta a kisfiam, hogy indulnak, mert nem akar sötétben menni a pályán, és ezzel én tökéletesen egyet értettem, hiába vérzett a szívem, hogy megint nem látom jó sokáig majd.
Már öltözködtek, mikor eszembe jutott a rengeteg kaja, amit főztem. Hogy a manóba fogják ezt magukkal vinni? Persze a válasz az, hogy sehogy, hiszen abba a dobozkába nem fér túl sok minden, ami a motor végére van felszerelve. Viszont egyetlen dologból nem engedtem. Megmondtam, hogy ha törik, ha szakad, a borsófőzeléket magukkal kell vinni, még ha a fejük tetején is, de akkor is, mindenképpen!